Két kis magzat beszélget az anya hasában:

-Te hiszel a születés utáni életben?

-Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is
azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.

-Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is,
hogyan nézne ki?

-Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán
a saját lábunkon fogunk járni,és majd a szájunkkal eszünk.

-Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp
nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk . De mondok
én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már
most túlságosan rövid.

-De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit
másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.

-De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet
egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös
zsúfoltság a sötétben.

-Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de
mindenesetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.

-A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?

-Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk.
Nélküle egyáltalán nem lennénk.

-Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát
nyilvánvaló, hogy nincs is.

-No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is
érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt
hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.



(Számomra ismeretlen szerzőtől)